Aztán később is. Az emberek, ez az arctalan kavargó tömeg, nézem őket az ablakból, távoliak, elérhetetlenek, tovasietnek. Bámulom őket, mint egy szellem, láthatatlanul, ott vannak, mégsem tudok kinyúlni értük, megérinteni, megszólítani őket, csak szemlélődő vagyok, próbálom felfogni az egészet.
Vajon neurotipikusok is ilyen intenzitással érzik ezt a magányt és vágyódást arra, hogy egyek lehessenek a többiekkel, az üveg túloldalán?
Vajon neurotipikusok is ilyen intenzitással érzik ezt a magányt és vágyódást arra, hogy egyek lehessenek a többiekkel, az üveg túloldalán?
▁▁▁▁▁▁▁▁▁▁▁▁▁▁▁▁▁▁▁
Neurodiv ╱╱ Chapter IV