Paradox módon az első fényképezőgépem nyitotta ki az ajtót a világ és a saját fejembe zárt énem között. A passzív szemlélődésnek hirtelen eszköze és tárgya lett, mint a holdra mutató kéz. Az első képeimet látva jöttem rá, mennyi mindent látok, máshogy látok, és mennyi mindent szeretnék megmutatni az embereknek, amit szavakkal nem tudtam kifejezni. Hirtelen mintha kaptam volna egy új nyelvet, amivel megértethetem magam. És innentől már csak jó húsz év választott el attól, ahova megérkeztem: elkezdeni embereket fotózni, hogy megmutathassam nekik magukat. Ahogy én látok.
▁▁▁▁▁▁▁▁▁▁▁▁▁▁▁▁▁▁▁
Neurodiv ╱╱ Chapter VI