“Autista?!
Nem is látszik rajta!”
Pályázat a Budapesti Történeti Múzeum & Budapest Galéria & Neurodiverz műhely kiírására
- Póth Attila


1. 
Azt mondják, én a szerencsések közé tartozom.
Ötévesen kérdezgettem a betűkről, hatévesen már a leghátsó padban olvashattam a saját dinós könyveim, míg mások szótagolni tanulnak.
Az a jó a gyerekkorban, hogy természetesnek veszed, mindenki úgy érzékeli a valóságot, ahogy te.
Én világokat építettem fejben, és jól éreztem magam bennük.
Más nem is érdekelt.
Csak én voltam.


2. 
A világ sokszínű és eleven volt.
Ezerszeres nagyítású szenzoraim sajátos kis szűrőin szívtam magamba az ingereket, amik mellett mindenki csak úgy elment.
Minden élt. A fáknak kezük volt, a hangyák háborúztak, a természettudományos könyvek már leestek a polc végén.  


3. 
A többi ember idegen és érthetetlen volt, a többi gyerek a hintánál szocializálódott, nem tudtam miről beszélgethetnek. Én színes kavicsokat gyűjtögettem egész nap a földön a fiókjaimat elborító kőgyűjteményembe, vagy hosszas és egyoldalú előadásokat tartottam a bámuló szájú hallgatóságomnak arról, miért egészséges hangyákat enni. 
Azt hiszem, nem igazán voltam az óvodás társadalom tagja. 


4. 
Aztán később is. Az emberek, ez az arctalan kavargó tömeg, nézem őket az ablakból, távoliak, elérhetetlenek, tovasietnek. Bámulom őket, mint egy szellem, láthatatlanul, ott vannak, mégsem tudok kinyúlni értük, megérinteni, megszólítani őket, csak szemlélődő vagyok, próbálom felfogni az egészet. ​​​​​​​
Vajon neurotipikusok is ilyen intenzitással érzik ezt a magányt és vágyódást arra, hogy egyek lehessenek a többiekkel, az üveg túloldalán? 


5. 
Mintha egy szűnni nem akaró beszélgetést hallgatnál mindig a fejedben .
Fájdalmasan hipertudatos voltam mások hangulataival és a saját folyamatos belső monológommal. 


6. 
Mindig lenyűgözött a mimóza levele. Csak most, az unmasking tudatos folyamatában kezdek rájönni, mit jelenthetett a jellemzés, amit sosem szerettem: "érzékeny gyerek". Ha az észlelésed határait máshova húzták, ha minden kínos részletet azonnal rögzít a figyelmed, ha mindent kicsit túlreagálsz, akkor csak a többiek szeméből kaphatsz mércét, mi helyes és mikor túlzó a viselkedésed. Egy élet tanult túlkontrolláltságával szembesülök 39 évesen.


7. 
Paradox módon az első fényképezőgépem nyitotta ki az ajtót a világ és a saját fejembe zárt énem között. A passzív szemlélődésnek hirtelen eszköze és tárgya lett, mint a holdra mutató kéz. Az első képeimet látva jöttem rá, mennyi mindent látok, máshogy látok, és mennyi mindent szeretnék megmutatni az embereknek, amit szavakkal nem tudtam kifejezni. Hirtelen mintha kaptam volna egy új nyelvet, amivel megértethetem magam. És innentől már csak jó húsz év választott el attól, ahova megérkeztem: elkezdeni embereket fotózni, hogy megmutathassam nekik magukat. Ahogy én látok. 



8. 
Autizmus és ADHD, mint két kisördög, ülnek a válladon láthatatlanul minden nap, súgnak a füledbe és fordítják a fejed. 
Nagyon hosszú idő volt, míg el mertem kezdeni embereket fotózni, és ez az út azóta is tart. Folyamatosan ugyanazzal a dilemmával szembesültem, ami a két kisördögöm hangja, párharca volt mindig is. Az egyik azt mondta, az emberek veszélyesek, fotózz tájakat és biztonságos témákat, a másik hogy az emberek a legérdekesebbek, előbbi azt, hogy tanulmányozd őket tisztes távolból, utóbbi hogy vedd fel velük a kapcsolatot, interakció nélkül mit sem ér az egész, nincs izgalom. 


9. 
Húsz éven keresztül lépkedtem egyre közelebb az emberekhez, először teleobjektívek biztonságos távolából, a külső szemlélő szerepéből egyre közelebb. 
Sosem tudtam, hogy a valóságot fotózzam, vagy a vízióimat. Az egyensúlyt leginkább a szubjektív dokumentarizmusban és fashionben találtam meg. Számolatlanul sok csapatos fashion fotózás összeszervezése után is még mindig a legjobban azt szeretem, ha nélkülem zajlanak az események, mint egy színpadon, én pedig köztük lépdelhetek - az autizmusom mint külső megfigyelő, az ADHD-m mint Robert Capa a frontvonal kellős közepén, az események sűrűjében. 
Vizuális krónikása akarok lenni mindenkinek, akit szeretek, akivel találkozom, az életnek, az emberek történeteinek. 


10. 
Az ADHD olyan, mint egy természeti erő. "És próbáltál relaxációs gyakorlatokat?" ADHD-val meditálni olyan, mintha egy tsunamin próbálnál szörfözni. Nem lehetetlen, de...
"Lusta, akaratgyenge, szétszórt, elvarázsolt, vicces gyerek". Jellemvonásoknak tituláljuk mindezt, mintha az illető tehetne róla. De valóban így van? Mennyi a szabad akarat? Az ADHD / autizmus olyan, mint egy robotpilóta, a szabad akarat pedig a kis kopasz kapitány, aki tépi a maradék haját és futkos körbe-körbe a pilótafülke ezer kapcsolója előtt és próbálja megérteni, mi is történik. 


11. 
Álmaimban szabad vagyok, sokszor repülök. És mindenki megérti amit mondok, és nem kell újra- és újra magyaráznom a dolgokat. És együtt nevetünk a hülyeségeinken, a bénaságainkon, a különcségeinken, és senki sem csodálkozik vagy furcsálkodik a másikon felvont szemöldökkel. 
Az analóg film véletlenszerűsége, és a régi, manuális objektívek optikai hibái adják vissza leginkább fotózásban ezt a tökéletlenséget. A szemem képtelen valóságként elfogadni a modern, túl éles, túl tökéletes képeket. 


12. 
Ahány barátot, nevetést, közösséget hozott a neurodivergenciánk, öntudatlanul, vagy már tudatosan. 
És ahány kapcsolatot, házasságot, barátságot tett tönkre a millió félreértés, ami az egészet övezi. 
A képeim horgonyok az idő viharában. Egy képkocka egy analóg filmtekercsen sokszor csak hónapok múlva kerül hívásra, mikor az adott pillanat már rég tovatűnt, talán az illető, akit akkor fotóztam amikor az impulzivitásom azt mondta, ismerj meg ma is még újabb és újabb és újabb embereket, ez az illető már rég máshol tart az életében, amikor a képkocka felszínre kerül. Negatívjaim képkockái mind egy-egy kis megnyert küzdelem a felejtés ellen viselt háborúban. 


13. 
"Nem lehet mindent az ADHD-ra fogni, nem lehet mindenre kifogás, nem szabad ezzel takarózni mindig, nem lehet hogy mindenki ADHD-s" - hányszor hallom ezt. 
Szeretném az embereknek a képeken keresztül bemutatni az igazi önmagukat, retusálatlanul, nyersen, őszintén, hibáikkal együtt. A neurodivergencia felvállalása is ugyanez. Szembenézés a nehézségekkel, a sok rossz döntéssel, elrontott lehetőséggel, amitől emberek vagyunk. 
És szeretnék egyesével szólni a tagadókhoz, a szkeptikusokhoz, a legyintőkhöz. 


14. 
A diagnózis egy hullámvasút, forog a világ, zúg a fejed, minden összeáll amit egész életedben nem tudtál megválaszolni, aztán hirtelen kikerülsz az ajtón kívülre, vissza a világba, egy köteg papírral a kezedben, és azon gondolkozol, "és most...?". A legjobb az egészben amikor rájössz, mennyien vagytok még. Hogy a barátaid fele neurodivergens, de te csak annyit tudtál eddig, hogy ők a viccesek, a furák, a bolondok, akivel mindig jobban megérted magad.
Mostmár azt is érted, miért.


15. 
Vajon látszik valakin, hogy autista? A merev vagy lesütött nézése talán? Létezik pszichopata nézés, nárcisztikus nézés, autista nézés? Vagy az is lehet, hogy teljesen ugyanolyan emberek vagyunk mind? Hogy fognak az ükunokáink erre a korra visszagondolni 100 év múlva? Mint mi a rabszolgatartás, a betegségként kezelt homoszexualitás és az átnevelt balkezesség korszakaira? Mindenki rajta van egy kicsit azon a bizonyos spektrumon? Vagy csak sokkal többen vagyunk, más idegrendszeri variációval születettek, mint gondoljuk? Nem általános emberi érzések ezek, amik megvannak mindenkiben, mélyen?


Póth Attila, 2025